Legutóbb komoly tartozást vettünk vállainkra. Jókait megidézve, arról írtunk akkor, „Hogyan sakkozik az Úristen?”. S ha már sikerrel a mennyekbe transzponáltuk szerelmetes játékunkat, meg kell tennünk ugyanazt a poklok kapuin túlra is. Ideje hát számot adnunk az ördög hasonló sakk-mesterkedéseiről.
A földöntúlival szemben helytálló ember tanulságos történetei, bármilyen népszerűek voltak, bármennyire közszájon forogtak, konstruált tantörténetek voltak inkább, semmint a való élet lenyomatai. De másként is hallgattak, olvastak, fogadtak be ilyen elbeszéléseket akkoriban. Ne feledjük, a csodák és rászedések, az álmok és ámítások még élő napi valóságként színezték át a hétköznapokat. A legendák nem csak hihetők, de valóságosak is voltak. Aztán a tiszta ész kisöpört egy újabb emeletet az emberi szellem épületében. És mi ennyivel ismét gazdagabbak lettünk. Vagy szegényebbek?
De hagyjuk a tanmeséket. Szerencsére hiteles(ebb) példával is szolgálhatunk az ember örök harcának területéről, melyet a pokolbéli kísértés hatalmasságaival a teremtés óta vívunk. Újabb főszereplőnk valódi hús-vér ember, nem távolról tisztelendő szent. Az a Paolo Boi (1528 – 1598), aki a nevezetes 1575-ös madridi nagy versenyen még a győztes Leonardo mögé szorult, ám annak halála után Európa szerte amerre járt a legjobb sakkozónak neveztek a világon. Igazi kalandor volt. Nyughatatlan örök vándor. Népszerű nevén a “Szicíliai” (azon belül is „Il Siracusano”) szenvedélynek élt és szenvedélyesen, a szenvedély töltötte ki egész életét. A sakk, a nők és a bor. Az első éltette és naggyá emelte, feledni, merészet álmodni és újrakezdeni segítette a harmadik, míg a második boldoggá tette, - de meg is ölte… Úgy tartják a szeretőjéért meg a pénzéért mérgezték meg kétes utolsó sakkpartnerei egy tiszteletére adott lakomán, 1598-ban, Nápolyban. Nem bírtak máshogy a még hetvenévesen is bajnok játékossal és hódító férfival.
Igazán nem csoda, hogy a legtöbb földi nagyság udvarában megforduló mediterrán temperamentumú bohémre a Sátán is felfigyelt. Hódításaira lehetett féltékeny, no meg játékbeli sikereire. Minden poklok nagyura nyilván úgy vélte, nem vezet jóra, ha tűri, hogy hatalmával konkuráljanak. A magabízó túlmerészeknek hasznos időről időre az orrára koppintani. Mi tagadás, ha így nézzük, Paolo Boira ráfért a leckéztetés. Az istenkísértés minden lehetséges ágát eredményesen és ördögi ügyességgel űző Szicíliai festő, tengerész, kártyás és kockavető sakkmester 1570-ben éppen hazatért húszévi távollét után szép szigetére. Palermóban azonban legújabb, gyönyörű szőke szeretője segédletével hamar sikerült elvernie megtakarított pénzét. A Sátán, aki alighanem maga biztosította az azóta is mindig beváló női segéderőt mesterünk megkopasztásához, csak erre várt és nyomban színre lépett.
A Boi által is látogatott kikötői kocsmában feltűnt egy sötét idegen, aki száz aranyat ígért annak, aki megfejthetetlen sakkfeladványát reggelig megoldja. A legtöbben holmi toborzónak nézték, hisz csak fogadótársai életét és vérét - jelképes szóval a lelkét - kérte cserébe, persze csak sikertelenség esetén. Boi kapva kapott a kereseti lehetőségen s a nagy sokadalomban késedelem nélkül szemügyre vette az állást:
Ebben az állásban kellett világossal két lépésben mattot adnia. A világ legjobb játékosa már fel is kapta a világos huszárt c7-ről hogy 1, Hxe6! után sötét négy lehetséges válaszára négy különböző mattot adjon. 1, - Hxc4-re 2,Vxd4+, 1, - Hec6-ra 2,Vxf5+, 1, - Bxf6-ra Bxe5+ és 1, - g4-re Bxd4+ matt következik. Azaz csak következne. De a nyughatatlan vérű Szicíliai kezében a felemelt huszárral még egy csókot is kér a siker koronájául, és meg is dermed nyomban: a szőke szépség egy szemvillanás alatt éjfekete hercegnővé változott! Rosszat sejtve pillant a táblára, de oda se kell pillantania, úgy is tudja: immár f6-on is sötét vezér áll! Ahogy az őt a fogadásba belelovaló szépség. a táblavezér is átállt az ellen táborába!
A kihívó pedig mintha kivirágzott volna, megfiatalodott és szinte ünnepel, a szépség is hozzá pártolt, ráadásul a közönség is mintha álmodna, senkinek nem tűnt fel a boszorkányos praktika! Boi kezében pedig ott a világos huszár, megfogta, megemelte, most már azzal lépnie is kell, ráadásul úgy, hogy matt jöjjön a rákövetkezőben. És már hajnalodik, nyúlnak is a lelkéért, lejárt az idő. Úgy néz vissza, ahogy foglyok szoktak a becsukódó börtönkapuban visszanézve – de hirtelen, akár egy villámcsapás meglátja a paripa másik lehetséges útvonalát! Hatalmas sóhajjal teszi le a világos huszárt b5-re. És a megdöbbent sátán szeme előtt öt fantasztikus matt képe ködlik fel: 1,Hb5! után 1, - Kd5-re 2,Hc3++, 1, - Hxc4-re 2,Hc3+, 1, - Bf4-re 2,Hd6+, 1, - Kf4-re 2,Bxd4+ és 1, - g4-re 2,Bxd4+ matt következik. (Ez az utóbbi nem ment volna az előbb, amikor még fehér volt a vezér, mert sötét 1,Hb5? után helyet csinálhatott volna a királyának 1, - Bxf6!-tal.) És a kocsma közönsége lassan mozgolódni kezd, kábán téblábolnak, csodálkozva nézik poharaik fenekét: mi történt? Nyoma sincs a sötét idegennek, és Boi is egyedül van, de most valahogy nem is vágyik női társaságra. Később már úgy emlékszik, mintha maradt volna azért némi kénkőszag a hajnali fényben lassan megvilágosodó kocsma levegőjében…
A vándormotívum e végső változatát Bilek István megkapó szépségű novellában örökítette meg. A magyar nagymester gyönyörű vallomást írt arról a kiszolgáltató szerelemről, mely kifoszt és felemel, megcsal és boldoggá tesz minden alkotó embert. Amit áhítunk, s amitől nem tudunk megszabadulni.
A történet régebbi, s a maga idejében elterjedtebb változata szerint hányatott-kalandos sorsú Boi mestert maga a gyönyörű lány kísértette meg egy parti erejéig egy templomban. Egy egész sakkjátszmáról volt szó, nem egy feladvány megfejtéséről. A színeváltozás pedig csupán a sakkbéli, a táblán álló királynőre korlátozódott. Minden egyéb, még a kérdéses állás is azonos.
Ez a parafrázis hihetőbb, s egyben hihetetlenebb is. Csodás és a többiek által észrevehetetlen átváltozásból elegendő egy történetenként. Viszont a templom, mint helyszín – enyhén szólva is aggályos. Mi keresnivalója lett volna egy magabízó Paolo Boi kaliberű nemzetközi kalandornak egy templomban?
Bárhogy is, a tanulság azonos: a sátáni mesterkedések semmire sem vezetnek a sakkban. Semmire, ha az ellenfél állja a sarat, játékos a talpán. Márpedig ki vitatná, hogy Paolo Boi az volt?
A legenda valódi, ám az ábrázolás, ahogy a feladvány is Victor Barthe „rekonstrukciója” (1936)
