A gonosszal megvívni nyilván nemes küldetés, de birokra kelni az Úrral, alighanem fertelmes Istenkáromlás lehet.
Az alvilággal való küzdelemben az embernek nincsen vesztenivalója, ellenben mindent elnyerhet! Ezzel szemben, aki sorompóba száll az égiekkel, az mindent kockára tesz, és magát az üdvözülést játszhatja el! Ráadásul, ahhoz képest, mit is nyerhetne egyáltalán? Talán ez az oka, hogy míg se szeri, se száma a pokoli sakktörténeteknek, addig alig találni mennybéli legendát a sakk kultúrkörében.
És különben is! Mi keresnivalónk volna a Mennybélivel egy sorompóban? Hisz, hogy hogyan sakkozik az Isten? Hát nyilván jól! Lévén mindenható. De erről túl sok tapasztalatunk nincs. Bár az ördöggel tudvalevően (a legenda szerint) eredményesen viaskodó Paolo Boi esete sejtetni enged égi szálakat is a sakk genealógiájában. A már minden reményt feladó Szicíliait mi más segíthette, ha nem a gondviselés, nevezzük bár azt intuíciónak, végső kétségbeesés adta erőnek, bárminek. Szóval meggyőződhettünk róla, hogy az égiek is bele-belejavítanak abba a korlátlan tökéletességbe, amibe az ember a maga korlátai között belekontárkodik. ((De a Sátán alvilági sakk-machinációiról majd legközelebb.)
Nem könnyű feloldani egy ilyen dilemmát. Megcsappantak, el is maradtak az Istennel viaskodások történetei az ókort követően. Hiába, az antik demokráciákra még az égben is emberszabású világ borult. Akkoriban a halandó még nem volt esélytelen a saját világában. Még a halhatatlanokkal szemben sem mindig és nem feltétlenül. Mostanra mindez mintha megváltozott volna.
Akad azért példa arra is, hogy valaki az Úristennel váltson sakk partikat. Mindennek a tetejébe nem is eredménytelenül! De ne vágjunk a dolgok elébe!
Még a mór hódítás idején, az arab, a “régi” sakk európai fénykorában Don Hurtado volt spanyolföld egyik leggazdagabb kereskedője. Gyakran beutazta az országot, bejárta a jelentősebb városokat, s mindig bőséges eredménnyel tért haza. Egyszer, éppen ilyen körútra indulván, amint csengettyűs öszvérével szép csendben ügetne a Quadalquivir partján elterülő erdők között Sevilla felé, íme, meglát egy arabot az út közepén egyes egyedül ülni a porban és sakkozni. Mint már akkor is tudva volt, semmi sem olyan képtelenség, mint valakinek egymagában sakkozni. Don Hurtado tehát egész csodálkozással megállítá öszvérét a mór előtt s nézte sokáig, hogy mit csinál. Az arab szemlátomást el volt merülve a játékban, nagy időközönként húzott egyet-egyet. Feltűnő volt, mennyire izgatja a játék, hogy felzaklatja a parti állása. Don Hurtado nem állhatta meg, hogy meg ne szólítsa…
- Mit csinálsz?
- Amint szemeiddel láthatod, sakkot játszom.
- Egymagadban?
- Én, Abu Rizlan nem vagyok egyedül.
- Hát ki a másik?
- Aki mindenütt jelen van, az egyetlen Úr.
- Úgy bizonyára hatalmas ellenfeled van.
- Igazságos ellenfelem.
- És ki fogja most megnyerni a játékot?
- Alkalmasint én vesztem el. És ma nem is játszhatom többet.
- Miért nem?
- Mert minden pénzemet elvesztettem.
- Te pénzben játszol Allahhal?!
- Igen. Most ötven aranyat vesztettem Allah ellenében.
- És hogy küldöd ezt meg neki?
- Midőn vesztek, rendesen szokott Allah egy-egy kegyes férfiút küldeni hozzám, ki az elvesztett összeget tőlem átveszi s kiosztja a szegények között. Ez annyit tesz, mintha Allahnak adtam volna. Ez órában, úgy hiszem, te vagy Allah küldöttje. Itt az ötven arany, vedd a kezedhez és osszad ki a szegényeknek.
Don Hurtado midőn bejárva fél Spanyolországot visszafelé utazna Cordobába nem felejté el a jámbor arabot fölkeresni s megtudakolni – ha nem vesztett-e azóta ismét?
-Hát veszteni fogsz-e most is, Abu Rizlan?
-Most nem. A mai nap nagy nyereség a részem. Emeltük a tétet és én ezer aranyat nyertem Allahtól.
-Hát azt ki fogja neked kifizetni?
-Ilyenkor mindig küld hozzám Allah egy kegyes férfiút, aki a nyert összeget nekem ki szokta fizetni. Ebben az órában úgy gondolom, te vagy az, akit Allah küldött, hogy az aranyaimat kifizesd.
E szókkal tőrt szegezett a megrémült Don Hurtado mellének a jámbor arab s a kegyes férfiú szomorúan adta át neki erszényét.
Valljuk be, hogy ennek az emberi gyengeségekről rajzolt finomkarcolatú történeti zsánerképnek a szerzője Jókai Mór (1825 – 1904)! Az arab-török világ különösségeit feldolgozó novella ciklusának (pardon: ő “keleti képek”-nek nevezte ezeket) egyik darabja ez. “A játékos” című rövid elbeszélés. Jókai egyébként is gyakran fordult keleti vallási elemekhez, ha a “végső dolgokról” elmélkedett. Hihetetlen méretű életművében gyakorlatilag mindennel(!) foglalkozott az ég egy adta világon! Páratlanul mozgékony szeme és szelleme mindenen megakadt, ami csak eléje került. És sosem lankadt a látnivalók keresésében! Száz vaskos kötetet tett ki az élete alkonyán az ünneplésére kiadott Jókai teljes, amit később tíz poszthumusz könyv egészített ki. És ebbe meg sem kísérelték belevenni roppantul szerteágazó publicisztikai és politikusi munkásságát. Tanult jogász volt, de mesterségét sosem gyakorolta. Újságíró, lapszerkesztő, illegalitásban bujkáló hivatásos forradalmár, politikus, országgyűlési képviselő - valamilyen formában közéleti ember volt egész életében. És természetesen író, a magyar romantika legnagyobbja!
Jókainak köszönhetjük tehát, hogy alkothatunk némi képet arról, hogyan is sakkozik a Megnevezhetetlen, vagy Allah, vagy hívják bárhogyan az egy Isten száz neve közül. Ehhez a “való életből vett” példázathoz sakkállással ezúttal nem szolgálhatunk, mert Jókai sem szolgált. Ő csak mesés magyarsággal visszaadta azt, amit egy régi arab mesében hallott, s abban neki nem a sakk volt a fontos. Hanem az Ezeregy éjszakából is ismert motívum: az isteni üzlet lebonyolításának módja. A Nagy Mesélő nem is foglalkozott sokkal többet a sakkal. A játék nem volt tőle idegen, de a szórakozást, a társasélet egy formáját kereste és találta meg benne, nem az elmélyülést. Az ő igazi világa a zöld posztós kártyaasztalon jött el, de azon is csak akkor, ha a tarokk lapjai forogtak rajta. Arról önálló könyvet is írt, ahogy a tarokk-játékosokat is külön kötetben örökítette meg a képviselőház clubjának nagyobb dicsőségére.
Ami, bár a kártya tudvalevőleg az ördög bibliája, mégiscsak egy másik történet.
(folytatjuk)
A Vasárnapi Újság szerkesztősége 1863-ban. Balra két volontőr (fizetés nélküli munkatárs), a küldöncfiú a szedőteremből levonatokat hoz, jobbra Jókai éppen az újság ívét korrigálja, az ablaknál Cseresnyés István a sakkrovatot ellenőrzi, középen a fotelekben Pákh Albert és Gyulai Pál
Barabás Miklós litográfiája a fiatal Jókairól
