1945 őszén a forradalmian új, liberális választási törvény a valóban polgári és valóban demokratikus világ ígéretét hozta Budapesten, igaz megszállás alatt, idegen hatalom fegyveres jelenlétében.
1945 őszén, Budapesten, még nem tűnt lefutottnak a küzdelem, amit – fellengzős-romantikusan fogalmazva – a történelem erői a város lelkéért vívtak. Márpedig fél évvel azután, hogy hazánkban véget ért a háború a főváros választásokat rendezett. Szabad, demokratikus, titkos választásokat, hogy legitim önkormányzatot alakíthasson!
A (fő)város függetlensége: önkormányzó testületének szuverenitása és autonómiája volt a tét. Vagyis a demokrácia, a polgári lét: helyreáll vagy végleg letűnik – és mert szinte mindenki ide figyelt, azért nem csak itt, hanem többé-kevésbé az egész országban!
Egyszerre zajlott ugyanis egy központosított, egypártrendszerű parancsuralmi rendszer kiépítése és a létbiztonság, az állampolgári (emberi?!) jogok, a köz hatalmának feltámadása, restaurálása. Igen meglepő módon, kezdetben nem is az egyik a másik rovására, ebben-abban még akár jól is megférve egymással. Gyakorlatilag lehetetlen volt tájékozódni. Aki benne volt a sűrűjében, csak pillanatnyi délibábok sugallatára támaszkodhatott, ha bárkit, bármit követendőnek ítélt vagy elvetendő jelenséget, veszélyt vélt látni ugyanabban. Visszatekintve persze tisztán látszanak a sosem látott méretű lavina körvonalai, amint már kényszerpályán tartják a várost, az országot, Közép-Európát – mindent. Ám a kortársak valóságosnak élhették meg a (látszólagos) esélyeket…
Hisz 45 őszén az ország szívében 23 település – köztük Budapest – választott, választhatott! Október 7-én megtartották a „nagy-budapesti törvényhatósági választásokat”! Rendkívüli esemény volt ez. A világégés hosszú ideje mindent felülírt, elnapolt. A székesfővárosban évtizede nem volt voksolás, a városvezetőket elfogyó konszenzus mellett, kinevezés útján, ajándékba kapták – előbb az egyre jobbra tolódó hatalomtól, aztán a megszálló erőktől, lényegében az azok hóna alatt védettséget élvező, hazatért moszkvai emigráció elitjétől. Pedig fogytak szépszámmal: lett volna miért választani! Ki meghalt, ki lemondott, ki elmenekült – kit lemondattak, letartóztattak, deportáltak, kivégeztek, többen csak „egyszerűen” eltűntek… Ám most Budapest odáig jutott, hogy a közbiztonság és a közellátás megszilárdultával a közrendnek, a jognak is fel kellett támadnia! Ráadásul kétszeresen is példátlanul!
Egyrészt: negyedszázada, az előző világvégét követően a közjogi újjászületés döntő lépése az általános (országos, parlamenti) választások megrendezése volt előbb. Csak azt követően tartotta meg a maga helyhatósági akaratnyilvánítását a főváros. (Más kérdés, hogy a „Bűnös Város” akkor is az országos trend, a „keresztény-nemzeti Új Rend” ellenében – vagy inkább nem mellette – döntött.) Most viszont Budapestnek kellett utat mutatnia, úgy is mondhatnánk: Budapest lett a próbakő.
Másrészt: a megsemmisült régi helyén felálló új rend megkísérelt valóban polgári és valóban demokratikus lenni. Ennek jegyében forradalmian új, liberális választási törvény (pontosabban: miniszterelnöki rendelet, de a később megalkotott törvényt deklaráltan „e rendeletben elfogadott alapelvek szem előtt tartásával” szövegezték meg) szabott keretet az eseménynek! És ez Budapesten esett át a tűzkeresztségen, ahol a jogon kívüli-túli hagyományok és kényszerek amúgy is a legkevésbé éreztették hatásukat az országban. Jó adalék az elkövetkező évek történetéhez, hogy ez a főpróba és egyben első alkalom volt a viszonylag legzavartalanabb alkalmazása a törvénynek. Némi szarkazmussal azt is mondhatnánk: majdhogy az utolsó is… A kisvártatva következő nemzetgyűlési választásokon már erősen nyomot hagytak a „baloldal manipulációi”. Helyhatósági választásokat pedig legközelebb csak 1950-ben tartottak, már teljesen az egypártrendszer, a tanács-szisztéma jegyében.
Igazság szerint akadt még valami harmadik példátlan is a dologban: a város önkormányzatiságának történetében még sosem nyilvánítottak népakaratot megszállás alatt, idegen hatalom fegyveres jelenlétében. Ez azonban az apokalipszis elvonultával, a meg(fel?)szabadulás határtalan örömünnepe, a béke eufóriája közepette (valószínűleg) nem sokat nyomott a latban.
És a szavazás október 7-én váratlan, mit váratlan, szenzációs eredménnyel zárult! A magukat páholyban érző, az egész „formális felhajtást” lefutottnak tekintő, közös listán induló munkáspártok (valójában a mindent mozgató kommunisták) vereséget szenvedtek! A kisgazdák egymagukban a szavazatok több, mint 50 %-át kapták. Így Budapest, immár legitim Törvényhatósági Bizottságának alakuló ülésén, november 28-án, Vas Zoltán MKP-s polgármesternek – a játékszabályok szerint – le kellett mondania! Az addigi alpolgármester, a kisgazda Kővágó József pedig előléphetett (egyelőre csak ideiglenesen megbízott) polgármesterré!
Mindent összevetve: 1945 őszén mintha nem dőlt volna még végleg el a közel évszázada megszületni akaró valódi polgári világ sorsa Budapesten…
(folytatjuk)
Képek:
Kővágó József újságíróknak nyilatkozik, 1956 december, Hollandia, Hága
Budapest polgármestere a Magyar Partizánszövetség emléktábláját avatja a katonai fogház falánál, 1946 május (a Mafirt Krónika filmkockája)
Mezei Mária, Kővágó József polgármester és Bárdos Artúr a harminc éves Belvárosi Színház ünnepi vacsoráján, 1946 november 24-én
Hogy volt régen...?
