Buda utolsó polgármestere, avagy egy halálraítélt igazi közmunkás

Aki már 1848-ban törvényt fogadtat el Pest és Buda egyesítéséről: Házmán Ferencet mutatjuk be.

Az elmúlt lassan három évben sorra elvonultak előttünk székesfővárosunk önigazgatásának zászlóvivői. A szuverén és autonóm Budapest első hetvenöt évének demokratikusan (a demokráciának a korban közel élenjáró színvonalán színvonalán!) megválasztott vezetői. Huszonhét avatott ember, a főpolgármesteri és polgármesteri jogok gyakorlói. Az ő működésüket megidézve rajzolódott ki, hogyan nőtt Európa legfiatalabb nagyvárosa igazi metropolisszá. Ennek a városnak a szinte példátlan „karriertörténete” az ő nevükhöz fűződik, de méltánytalan lenne megfeledkezni azokról, akik - a legmagasabb címek elnyerése nélkül - nem kevesebbel járultak hozzá Budapest felemelkedéséhez. Kezdjük a tisztelet e körét közülük az egyik legjelesebbel.

A városegyesítés talán legelső felvetője, aki már a reformkor delén Pest és Buda egybetartozásáról beszélt, az utóbbi tanácsnoka, Házmán Ferenc (1810 – 1894) volt. A sváb Hassmann család gyermeke a Buda és Óbuda közé szorult önálló kis településen, Budaújlakon látta meg a napvilágot. Aztán a polgári felvilágosodás hullámai elértek a Duna mellé, s ahogy a lázas változás Budához sodorta Újlakot, úgy vált a magyar újjászületés közmunkásává az ifjú (immár Házmán) Ferenc. Jogot végzett, Buda város helyhatóságának szolgálatába állt, a reformkor ismert politikusa lett. Közismertté bátor kiállása tette: 1844-ben a városi tanács egy közgyűlésén ő volt az első tisztségviselő, aki magyarul(!) szólalt fel a városháza nagy tanácstermében! (Ne feledjük, akkor Buda még zömében németajkú, számtalan Bécsből idehelyezett hivatalnokkal.) A forradalom és szabadságharc első felelős magyar minisztériumában a belügyi államtitkár tisztét töltötte be. Ebben a minőségében el is fogadtat egy törvényt Pest és Buda egyesítéséről, ám a végrehajtásra már nem marad idő. Az összeomlás után délre menekül, társaival ő rejti el a Szent Koronát Orsovánál. Távollétében, New-Yorki emigrációja idején (akár az idősebb Andrássy Gyulát) halálra ítélték. A kiegyezést követően térhet csak haza. Budán változatlanul népszerű, szinte „ott folytathatja, ahol abbahagyta”: Nyomban ő lesz a város utolsó, Budapest megszületéséig regnáló polgármestere. Országgyűlési képviselővé is megválasztják a Deák-párt színeiben.

Városvezetése hat éve alatt komoly eredményeket ért el. Városa gondjainak megoldásán túl, mintha a még nem is létező Budapest arculatának meghatározó jellegzetességeit építené! Sok más mellett a Svábhegyi Vasút (mai nevén a Fogaskerekű) vagy a környék második Duna-hidja (a Margit): bár mindkettő építése Budapesten fejeződött be, a tervpályázatok, majd a munkálataik még Budán vették kezdetüket. Házmán kezdeményezésére. Nem kisebb teljesítménye Buda vízvezetékrendszerének gerinchálózata, vagy a budai Dunapart szabályozása. És a számára is a legjelentősebb: csőd közelben vergődő városa anyagi helyzetének rendbetétele, amit zsonglőri módon meg is old. Enélkül ugyanis nem léphetett volna színre, immár esélyesként, élete örök tervével. 1870 június 16-án indítványt terjesztett a képviselőház elé (Wahrmann Mórral, Pest-Lipótváros képviselőjével közösen) két kérdésben: Hozzanak döntést a két város egyesítéséről (ekkor még Óbuda részvétele kétséges volt, nem lévén rendezett tanácsú város, csak 1872-ben tette azzá az akkor elfogadott közösségi törvény). Illetve alkossanak külön törvényt a fővárosról, legyen, mondjuk úgy: saját „alkotmánya” a leendő Budapestnek!

Házmán előkészületei, a létrehozandó nagyvárosért való „előredolgozása” nélkül nem sok esélye lett volna a javaslatnak, elveszett volna a széthúzásban. Így is mindenki ellene volt. Ki is tört a skandalum késedelem nélkül. A király, a hatalom bizalmatlan volt: a túlzott önállóság csíráit, szuverenitása megkérdőjelezését gyanította A parlament valósággal rettegett attól, hogy az országban példátlan méretű város konkurál majd vele. Arról nem is beszélve, hogy a többi várost egykettőre háttérbe szorítják az újszülött külön (és elő) jogai. (Valljuk meg, a biztosítékok ellenére egy kicsit úgy is lett…) A sokkal nagyobb, népesebb és nem utolsó sorban gazdagabb Pest nem indokolatlanul tartott attól, hogy – polgármestere Szentkirályi Mór szavaival – a fejlődésképtelen és német Buda eltartása tartósan visszaveti városrészét. Buda, mely addig így vagy úgy, de mégiscsak székhely volt, a háttérbeszorulástól, az eljelentéktelenedéstől, a Pestnek való alávetéstől félt. Óbuda pedig mindentől félt: hogy megfeledkeznek róla, hogy bekebelezik, de leginkább attól, hogy kimarad, hogy lemarad. Ha hangos is volt az ellenoldal, mondhatni csak „magánfélelmeket” tudott felhozni, komoly ellenérv nem akadt. Az ellenerők kioltották egymást és két és fél év látványos szellemi dulakodás után megszületett az (addigra már hármas) egyesítést kimondó törvény, az 1872. XXXVI. tc.! (Ez amolyan „kettő az egyben” szándékozott lenni, nem készült külön, Budapestről szóló Fővárosi törvény, még ha ezt a kortársak úgy is hívták! Ez egyre komolyodó gondok forrása lesz nem is sokára. A Fővárosi törvény megújítása, igazi megteremtése napirenden lesz gyakorlatilag egészen a tanácsrendszer bevezetéséig.)

Az új város legelső gondja volt vezetői megtalálása. Természetesen Házmán az esélyesek egyike volt. Már csak a folytonosságért, vagy Buda sorsáért aggódók megnyugtatására is. Ráth Károly, akkor a Királyi Tábla elnöke, Havas Sándor, a Honvédelmi Minisztérium miniszteri tanácsosa és Házmán volt a Császár-király három előterjesztettje a főpolgármester tisztségére. A város 400 tagú törvényhatóságának közgyűlésén, 1873 október 23-án (micsoda dátum!) a megjelentek 383 érvényes szavazatot adtak le. Ebből 209 voksot Ráth kapott, Házmán 169, míg Havas 5 szavazatot mondhatott magáénak. Az első választott főpolgármester tehát – hat évre – Ráth Károly lett, hiába volt Házmán népszerűbb, még a saját körein túl is, a pestiek mégiscsak több mint kétszerannyian voltak…

Házmán nem élte meg vereségként a történteket. Új területet talált magának: a Fővárosi Közmunkák Tanácsának tagja lett, maradt parlamenti képviselő, a főváros II. kerületének, tehát Budának(!) küldötte. Hogy e tisztségeiben szavának fedezete legyen, egy nagybank (Magyar Leszámítoló és Pénzváltó Bank) igazgatói állását is elvállalta.

Házmán Ferenc legfőbb célját elérte, Budapest megszületett! Ő pedig töretlenül dolgozhatott tovább.