Apa és fia – hosszú életükben mindvégig közösségükért dolgoztak, akárhogy, és akárhányszor is is fordult körülöttük a világ.
A Kiegyezést követően (1867), ahogy lábra állt a magyar (amolyan „háromnegyedes, de mégiscsak önálló”) államiság, a méltó főváros megteremtése lett a közélet központi kérdése. Hogy összeforrjon végre, ami összetartozik: Pest és Buda. S egy mellékszempontból, mindig kiegészítve azzal: és Óbuda (Ó-Buda) ebből ki ne maradjon! A 19. század hetvenes éveinek elején mindhárom város élén istenadta (nép)vezető állt. Népszerű és eredményes. A 200 ezer lakosú Pestet Szentkirályi Mór (1807 – 1882), utolsó választott főpolgármestere irányította. Az alig több, mint negyedakkora (54 ezer lakos) Buda első polgára Házmán Ferenc (1810 – 1894) volt. Míg Óbuda 16 ezer polgárát Harrer Pál (1829 – 1914) vezette. Mindhárman a városegyesítés előkészítői, elkötelezett harcosai voltak – bár korántsem azonos motivációk mentén. A mélységesen és gyógyíthatatlanul liberális Szentkirályi a jogok és biztosítékok rendszeréért küzdött, a szociális esélyek megteremtéséért. Házmán a haladás híveként, a hatékony működés feltételeit (infrastruktúra és tőke) igyekezett biztosítani. Talán Harrer volt köztük az egyetlen ’tisztaszívű önzetlen’, akit nem vezéreltek távolabbi, mellékes vagy önös célok. Őt kizárólag szűkebb pátriájának jövője érdekelte: féltette Óbudát, félt, hogy kimarad a városfrigy okozta hatalmas fellendülésből, de félt a ’felfalatástól’, a két nagytestvér dominanciájától is.
Nem véletlen, hogy közülük a „nevető negyedik” nevéhez kötődik az újszülött világváros első negyedszázada. Budapest első főpolgármestere Ráth Károly (1821 – 1897) lett. A királyi tábla alelnöke, a főrendiház tagja, a legfőbb ítélőszék bírája – aki legalább annyira kötődött az udvarhoz, mint a városhoz. A három immár csak városrész utolsó vezetőjét pedig repítette tovább sorsa tehetetlensége. Házmánt várta a Közmunkák Tanácsa, Szentkirályit a jószolgálatilag végzett orvosi praxisa, Harrert pedig Óbuda! (Szentkirályi némileg mégis kivételt jelentett. Őt nyughatatlan természete és türelmetlensége túl sok konfliktusba belevitte. Ez vezetett végül önkéntes félreállásához is.)
Harrer Pál tekintélyes helybeli, óbudai gazdacsalád gyermekeként (mondhatjuk: természetesen) jobb iskoláztatásban részesült. Az elitnek számító esztergomi egyházi gimnáziumban állta ki az érettségi vizsgálatot. Maradhatott volna a papi szemináriumon, tanulhatott volna tovább világi egyetemen is – de ő inkább sietett haza Óbudára. 1848-at írtak ekkor: „forrt a világ”, alakult minden. Nem volt idő iskolára. A tanulást a köz-élet, a részvétel jelentette. Hát késedelem nélkül városa szolgálatába állt. Bár kétségkívül ’forradalmi ifjúnak’ számított, ekkor sem vétett léptéket. Megmaradt – szó szerint lokál – patriótának: Óbuda ügyeit egyengette. Alakuló népszerűsége mellett ennek köszönhette, hogy nem érte megtorlás. Nemhogy tisztviselő maradhatott, de 1850-ben a város jegyzőjévé választották! Egy mezővárosban (pontosabban kamarai mezővárosban, hiszen Óbuda környéke egyetlen uradalomhoz sem tartozott, állami birtok volt) a helyhatóság első emberének számított. Az is maradt közmegelégedésre, míg 1872 elejére Óbuda rendezett tanácsú várossá nem alakult. Ekkor elsöprő többséggel az új jogokat kivívott város első – egyben utolsó és egyetlen – polgármesterévé választották! Így, immár rangban is egyenlőként vezényelhette le nagynevű kollégáival a városegyesítés nagy folyamatát!
Harrer Pál az egységes Budapesten sem kívánt előre lépni: magmaradt óbudainak, a nagyváros III. kerületének elöljárója lett. Vagyis egyszerűen maradt a helyén. 1886-ig, nyugállományba vonulásáig vezette tovább (a környező kisfalvakkal megnövelt) Óbudát. Ezalatt sokat tett a legkisebb várostestvér egyenjogúsításáért. Eladdig a szőlészkedés és a kerti növények piacozása nemigen kölcsönzött tekintélyt a nagymúltú – kis ttúlzással rómaikorinak nevezhető – városrésznek. Ő jelentős ipart csábított oda (elég a Hajógyárra, a Gázgyárra, a két textil-óriásra hivatkozni), s a székesfőváros költségvetésében is jelentős tényezővé tette a kerületet.
Fia, Harrer Ferenc (1874 – 1969) olyan természetességgel örökölte tőle egy egész világváros minden gondját, ahogy rá várt Óbuda ötven évvel azelőtt. Ferenc a millennium évében szerzett állam- és jogtudományi doktorátust – és nyomban a fővárosi városházán helyezkedett el. Úgy szállt rá a poliszért viselt felelősség, ahogy szerencsésebb kiválasztottakra a főnemesi cím. Tanácsjegyzőként ténykedett, majd 1911-ben tanácsnokká választották. A városépítési ügyosztály élére került. A városi köz- (és ön) igazgatás elvi kérdései foglalkoztatták. Ő dolgozta ki, már az I. Világháború előtt(!) Nagy-Budapest szükségszerű megteremtésének első koncepcióját (Bárczi István /1866 – 1943/ polgármester nagyszabású városteremtő látomása részeként). Tántoríthatatlan harcosa e tervnek. Negyven éven át tökéletesíti, fejleszti kiegészíti. Képviseli és előterjeszti felkérve és kéretlenül, ahol csak lehet. Így aztán 1950 január elsején nem kis megilletődöttséggel nyugtázhatta, hogy mint jogász és várospolitikus Nagy-Budapest létrehozásának nem csak egyik szellemi és gyakorlati kezdeményezője, de végrehajtója is!
Ifjabb Harrer 1912-ben lett egyetemi tanár, s 1914-től ő adta elő a községi politika című tárgyat (ez leginkább a mai várostervezés előhírnöke volt) a Műegyetemen. Megalapította szakterülete hamar európai hírt szerző tudományos fórumát, a Városi Szemlét, s tíz éven át (1908 – 1918) szerkesztette is! Megszervezte a Magyar Városok Országos Kongresszusát. E testület főtitkára, majd elnöke volt. Munkássága széles körben ismertté és elismertté tette. Olyannyira, hogy amikor 1917-ben Gyöngyös városa tűzvész martaléka lett, kormánybiztosként megbízták a település újjáteremtésével. Itteni eredményei nyomán 1918-ban a főváros alpolgármesterévé választották.
Az innentől igencsak felgyorsult események sodrását elképesztő munkabírással állta. Októberben, ahogy nyílni kezd az őszirózsa, már az első napokban a Magyar Nemzeti Tanács tagja. Novemberben Károlyi bécsi követté nevezi ki. December elején a külügyminisztérium megszervezésével és vezetésével megbízott miniszter. (Ne feledjük, hogy addig közös külügy működött Bécsben, magyar külügyminisztérium nem létezett!) Végül 1919 januárjától a Berinkey-kormány külügyminisztere. A Kommün alatt minden nem tudományos tisztségéről lemond, de augusztus elején már Budapest a Peidl-kormány által kinevezett ideiglenes polgármestere! Míg, Friedrich István hatalomra kerülésekor, megbízását vissza nem adta, s nyugállományba helyezéséért nem folyamodott.
Öt esztendeig bírta, aztán 1925-ben (re)aktiválta magát. Ekkor a főváros törvényhatósági bizottságának tagjává választották, és beválasztották a Fővárosi közmunkák tanácsába. Az Országgyűlés felsőházának is tagja lett Budapest képviseletében. 1944 őszéig aktívan viselte e tisztségeket. Majd 1945 tavaszán ott vette fel a munkát, ahol abbahagyta! Ismét gyakorló egyetemi tanár. A Hazafias Népfront alapítója, majd országos alelnöke. Országgyűlési képviselő haláláig, húsz éven át az országgyűlés korelnöke. Az Országos Középítési Tanács tagja, a Társadalomtudományi Társaság egyik vezetője. (A parlamentbe a főváros 4. választókörzete, Óbuda határterülete delegálta. Ezt a tisztségét beszámítva került neve elé az ’állandó eposzi jelző’: „a fővárost 74 évig szolgáló Harrer Ferenc”.)
Két Harrer, apa és fia. Két nemzedék, száznyolcvan esztendő életidő, száznegyven év városépítés! Következetes kitartással, mindvégig ugyanazt képviselve. Mindig a várost, sosem bármi külső szempontot, hasznot. Ferenc nevét utca őrzi Gyöngyösön. Pálnak a III. kerületben utca és iskola állít emléket, s 2010 óta egy városképi jelentőségű szobor.
Képek:
Szentkirályi Mór, Pest utolsó megválasztott főpolgármestere a városegyesítés előtt (Rusz Károly metszete, 1860-as évek)
Harrer Pál, Óbuda első és egyetlen polgármestere (Kutas László szobra a III. kerületben, a Harrer Pál utca és a Kórház utca sarkán, 2010)
Harrer Pál, működése harmincötödik éves jubileuma alkalmából (a német nyelvű Politisches Volksblatt metszete, 1883 november 6 – a fejlécen természetesen ’Altofen’ helymegjelöléssel)
Kádár János Harrer Ferenc magyarázatát hallgatja 1963 február 27-én az újonnan megválasztott országgyűlés alakuló ülésének szünetében (Vigovszki Ferenc/MTI felvétele)