Amikor egy polgármester még hisz mesékben: programot hirdet, amit lelkes és közel teljes egyetértés fogad.  Hamarosan azonban megkezdődik a főváros bedarálása.


Budapest túljutott a puszta létért folytatott küzdelmen. A politikai és gazdasági stabilizáció lehetővé tette, hogy a figyelem (ha részben is) a jövő felé forduljon! Eljött a tervezés ideje, megszületőben volt a holnap! Ennek jegyében állt az új polgármester programja, mely négy nagy, lényegében összefüggő célt hirdetett meg. Mindenekelőtt az „alkotó várospolitika, mely a főváros fejlődésének főbb irányait évtizedekre meghatározza”.

Ebből következik, ennek feltétele Budapest önkormányzatának autonómiája. Ezen autonómia teljes helyreállítása, megőrzése és folytonosságának biztosítása nem képzelhető el törvényi háttér nélkül. Ezért Bognár elérkezettnek látta az időt a három évtizede vajúdó „új fővárosi törvény” megalkotására, mivel csak az lehetne garancia a hatáskörök, jogok és kötelességek rendszerének harmonikus működésére a hatalom és a város között.

Itt egy fontos kitérőt kell tennünk, mely kulcsot adhat a félszázadot átívelő Bognár-pálya rejtélyére! A meghirdetett polgármesteri program e második célja kibontásában a lelkes ifjú városvezető székfoglalójában leszögezte: „Az új fővárosi törvényben gondoskodni kell arról is, ami minden demokratikus közigazgatásnak sajátja, hogy a vezetésben az egyéni ügyintézés helyett a testületi ügyintézés, a tanácsrendszer formáira térjünk át!” Mai szemmel, visszatekintve ez a mondat egyszerű propaganda-fordulat. De egy kisgazda politikus szájából, 1947-ben, a demokrácia melletti érvként??! Jócskán előttünk állt még a munkáspártok egyesülése, hát még a fordulat éve, a hatalomátvételük, mely megvalósította a „demokratikus közigazgatásnak” ezt a formáját. (Akkoriban a brossúrák még nem a ’szovjet’-szó lefordítását, hanem /fonetikus/ átvételét, magyar jövevényszóként való alkalmazását szorgalmazták.) Ráadásul alighanem ez volt ennek a később oly szép pályát(?!) befutó szónak az első (akár nyelvújítási jellegűnek is mondható) bemutatkozása: „Tanácsrendszer”!

A harmadik program-cél Bognár szerint szükségszerűen a főváros és környezete egységes kezelése, vagyis Nagy-Budapest megteremtése! A hatékony és szerves fejlődés csak a bővítés lehet!

A negyedik cél (napi égető aktualitásában a legfontosabb) egy, az éves költségvetés elfogadásakor elhangzott belügyminiszteri ígéret betartatása: megszűnik az addigi, szükséghelyzetre való hivatkozás és a főváros visszakapja a kormány és hatóságai által „átmenetileg” elvolt adóbevételeit! Ami „lehetőséget fog adni a főváros minden jelentkező feladatának zavartalan ellátására.” Természetesen beleértve a polgármesteri program céljait…

A programot lelkes és közel teljes egyetértés fogadta – hogy aztán semmi sem úgy legyen. A fővárosi törvényt a munkáspártok elszabotálták: előbb agyontárgyalták, majd megfeledkeztek róla. A lehetővé vált távlati tervezést Budapest számára is az országosan koordinált ’hároméves terv’ jelentette. Ebből fakadóan nemhogy visszakapta volna adóbevételeit, de még továbbiakat is elvontak tőle. Szó sem lehetett financiális önállóságról. Egyedül Nagy-Budapest eszméjét nem gáncsolta senki, annak viszont egyszerűen nem volt itt az ideje. A politika nyomására fontosabb lett a munkáspártok egyesítése és a nyomban azt követő hatalomátvétel. (Az ezen belüli helyezkedés oly leplezetlenül zajlott, hogy Bognár legeredményesebb tevékenysége nem egy esetben a közvetítés, béketeremtés lett. A polgármester – kisgazda létére – egyetértést kellett teremtsen kommunista és szocdem helyettesei között, mert azok torzsalkodása több lényeges kérdésben már-már megbénította a várost.)

1948 nyarától a kívülállók számára is érezhetővé vált, hogy megkezdődött a főváros bedarálása – hogy szebben mondjuk: beillesztése a nagy közös nemzetépítésbe. Ekkor államosították egymás után a főváros kezelésében lévő üzemeket. A Kenyérgyárat, a Lóhúsüzemet és a Filmintézetet – a Sertéshizlaldát, az Idegenforgalmi Hivatalt és a Községi Takarékpénztárt – az Elektromos Műveket, a Gellért Szállót és az Élelmiszerüzemet: vegyesen, ahogy jött, mindent. Akadt, amit egyenesen megszüntettek a „centralizáció érdekében”, például a Fővárosi Közmunkák Tanácsát és a Fővárosi Pénzalapot! Az 1949. évi költségvetés törvénytervezete magába olvasztotta a Budapest költségvetését – amiről a főváros törvényhatóságát nem igazán kérdezte bárki. Bognár megkísérelt kedvező jeleket (is) látni a fejleményekben. December 14-én így érvelt a testületben: „Azzal, hogy a főváros költségvetése bekerül az egységes nemzeti költségvetésbe, az állam mindazokat a feladatokat, amelyeket a főváros állami támogatással valósít meg, állami feladatnak ismerte el, és megszüntette az állam által áthárított és önként vállalt feladatok közötti – formális – különbséget. A főváros feladatköre megmaradt, de feladatait most már az állam akaratával megegyezően, mondhatnám állami megbízás alapján látja el… nincs tehát szükség arra, hogy önállóan gazdálkodjék!” Ezt nevezem szuverén, demokratikus felállásnak – ezt nevezem autonómiának! Bognár is érezhetett valami ilyet, igyekezett is érvet találni az elfogadásra. „Ma az autonómia nem a partikularizmus, az államhatalommal szemben folytatott küzdelem, hanem az alkotó munka területe az eddig ismert legnagyobb rendű emberi munkaszervezés, a tervgazdaság jegyében.” Végezetül még egy fogalom, melyre nagy jövő várt az elkövetkező évtizedekben. „Tervgazdaság”!

(folytatjuk)

Képek:

Egy időskori Bognár-portré a 80-as évekből

Bognár József politikus (1966) – Rózsahegyi György (1940 – 2010) karikatúrája, alul Bognár aláírása a hitelesség elismerése (a Kieselbach galéria árverési katalógusából)

 

 

Hirdetés