A városért elkötelezett szakemberek mesteri terve alapján született meg Nagy-Budapest, hogy azzal egyidőben, a szovjet típusú tanácsrendszer bevezetésével évtizedekre elveszítse szuverenitását.
Egy kényszer szülte negyedmegoldás is segített elodázni a városbővítés rendezését. 1930-ban a város addigi területét csak két kisebb toldással kiegészítve, az alig megnövelt városterület új kerületfelosztása lépett életbe. Az időközben 1 006 184 lakosra duzzadt népesség ügyeit a félszázada meghatározott körcikk-kerületek, melyek a belvárostól a városhatárig húzódtak egyre nehezebben tudták kezelni. Mind Pesten, mind Budán két-két újabb kerület létesült, s a főváros ekkortól 14 egységből állt. (A területkorrekciót a budaörsi repülőtér területének a XI. kerülethez és a Csepel-sziget északi csücskének, a nemzetközi szabadkikötőnek a IX. kerülethez való becsatolása jelentette.)
A következő évtized e kérdésben két nagy, alapvető szakmai munkát is kiérlelt. Magyary Zoltán (1888 – 1945) professzor a korszak páratlan jelensége volt. Tudományt teremtett, világhírre tett szert és valahogy majdnem sikerült „emléktelenné válnia”. Az általa alapított és vezetett Magyar Közigazgatás-tudományi Intézet pótolhatatlan és korszakos munkát végzett (többek között) a szociális tervezés, szervezés és nevelés területén. Budapest fejlesztésének/fejlődésének küszöbönálló nagy lépésére (is) lenyűgöző modellt dolgozott ki. A másik Szendy Károly 1942-ben kiadott munkája: Tanulmány Nagy-Budapestről. A német megszállást követően eltávolított polgármester Magyary eredményeire is támaszkodó tervezetét aztán a ránk szakadt világvége sem feledtette el.
Az apokalipszis elmúltával, a csodálatos feltámadás eufóriájának idején Presich Gábor (1909 – 1998), a magyar Bauhaus mestere ott vette fel a megoldás fonalát, ahol a Bárczy-Magyary-Szendy csapáson szorgoskodók elejteni kényszerültek. Nagy része volt abban, hogy 1948-ra elkészült a Nagy-Budapest általános rendezési terve. Ezt akkor a totális letámadásban lévő MDP nyomására még elutasították. (Még nem álltak készen a nagy művel párhuzamosan bevezetni kívánt szovjet-típusú tanácsrendszer adaptálásával. Ám csak elnapolták, nem elvetették a tervezetet, mutatta ezt az is, hogy a szinte ugyanakkor elfogadott 1948 évi XLIV. tc. megszüntette a Fővárosi Közmunkák Tanácsát…)
Közben a népi demokrácia álom(rém)képe rohanvást betöltötte az egész horizontot felettünk – s Preisich építész, urbanista, építészettörténész, egyetemi tanár, szakíró egy év múlva megtarthatta Nagy-Budapest határai című előterjesztését. Negyven év, a város elkötelezett szolgái, ragyogó képességű tervezői és vezetői több generációjának látomása testet kezdett ölteni. A leendő Nagy-Budapest határainak kijelölését lényegében e javaslat nyomán hagyták jóvá 1949 április 5-én. A terv, amit véghez vinni elrendeltek, szükségszerű lépéseket rögzített. Közel állt ahhoz, hogy mesterműnek nevezhessék. Elkötelezett felelős szakemberek legjobb képességei szerint alakult. (Csak, ami rárakódott, azt fertőzte nyomasztóvá a napi aktualitás, a szovjet jelenlét, a mindent átitató politika.) Az elhatározást követő törvényalkotás eredményéről 1949 december 20-án szavazott az Országgyűlés. Az akkor elfogadott 1949. évi XXVI. tc. rendelte el a második városegyesítést, Nagy-Budapest létrehozását. 1950 január 1-jei hatállyal máig érvényes kereteket kapott Magyarország fővárosa. Területe több, mint két és félszerese lett az eddiginek: 525 négyzetkilométerre nőtt. Népessége is 52 százalékkal gyarapodott, 1.590.000 lakos mondta magát budapestinek. A háborús pusztítás felszámolásában elért óriási eredményeknek köszönhetően ők már 464.217 lakásban lakhattak ekkor.
(Hogy mérlegelhessünk eredményt, viszonylagos helyzetet, érdemes néhány adatot idesorolni. Ma /2024-ben/ Budapest 1.686.222 polgára 969.208 lakásban él. No és az összehasonlítás kedvéért: a rokon-előéletű Bécs 23 kerületében ma 1.973.403 lakos talál otthonra 415 négyzetkilométeren.)
Többé-kevésbé köztudott, hogy az immár 22 kerületre oszló új nagyvároshoz az említett napon 7 addig önálló megyei város (Budafok, Csepel, Kispest, Pestszenterzsébet, Pestszentlőrinc, Rákospalota és Újpest), valamint 16 nagyközség (Albertfalva, Békásmegyer, Budatétény, Cinkota, Mátyásföld, Nagytétény, Pesthidegkút, Pestszentimre, Pestújhely, Rákoscsaba, Rákoshegy, Rákoskeresztúr, Rákosliget, Rákosszentmihály, Sashalom és Soroksár) csatlakozott. (Afölött a részlet fölött azonban el szoktunk siklani, hogy három jelentős földdarabot még magához ragadott Budapest a határain kívül maradt településektől. Szabádságtelep Csömörtől, Adyliget Nagykovácsitól és a Ferihegyi repülőtér Vecséstől is fővárosi terület lett.)
A városegyesítés kavarodásában kisebb feltűnést keltve, azzal ’árukapcsolásban’ sikerült a város igazgatásának új formát, vezetésének új elveket adni. Ekkor alakult meg a Budapesti Városi Tanács és a kerületi tanácsok. Ezzel a tanács-rendszer formális, egypártrendszerű demokráciája az ország egészére rátelepedett.
Eléggé túl nem becsülhető, hatalmas dolog történt a várossal. Igaz, már nem székes, már nem királyi, de végre olyan adottságok közé került, amik lehetővé tették számára, hogy (előbb-utóbb) a világvárosok felnőttkorába léphessen! Addig persze rengeteg tennivaló várt rá, és gondja is akadt bőven. Ám ezek a nehézségek, az előtte nyíló új életszakaszban, többnyire nem a városegyesítés véghezviteléből, a határok kiterjesztéséből adódtak. Hanem az életidegen, mindent uniformizáltan kezelő igazgatási rendszer következményei voltak. És az igazi kreativitást végső soron mindig megbénító, a pártállam által irányított tervutasításos gazdaságot működtető, fejnehézen tehetetlen intézményi hálózat törvényszerűen termelte ezeket a gondokat. (Tévedés ne essék: a tanácsokkal, a tanács-rendszerrel nincsen semmi baj – nem úgy ezek szovjet típusával, a túlideologizált, agyonbürokratizált, pártirányított, kézi vezérlésű változattal…)
Történt azonban még valami 1950. január 1-jén. Sokáig nem mondta ki senki. Az ország egészét sújtó visszásságok közepette talán sokaknak fel sem tűnt. Budapest szuverenitása nyom nélkül felszámoltatott. Végleg. A főváros közösségének 1873 óta külön törvényben körülírt és garantált autonómiájáról szó sem eshetett többé.
De reménykedhetünk. A város a társadalom legéleterősebb képződménye. Az élet maga (ami, mint tudjuk, él és élni akar!). És öngyógyulós. Ezt is kiheveri – ha lassan is. Megtalálja, kialakítja a módját, hogy felállhasson újra a szuverenitás és autonómia példát mutató felelős önkormányzatisága.
Ezt a folyamatot éli napjainkban (visszaesésekkel, váratlan próbatételekkel) Budapest.
Képek:
A nagy álom megálmodói: Magyary Zoltán, a magyar közigazgatás-tudomány atyja, aki tudományosan is megalapozta
A nagy álom megálmodói: Preisich Gábor, aki végleges formáját a Parlament elé terjesztette
A nagy álom: Nagy-Budapest (feketével az 1930-as városhatárok, pirossal az 1950-ben véglegesítettek)
Hogy volt régen...?
