1873-ban a polgári demokrácia fejlett állapotát gyakorló város állt fel Európa szívében, és kezdett elképesztő ütemű fejlődésbe.
Életrajzunk adatai maguktól értetődő természetességgel szorulnak két évszám közé. Feltűntünk e világon, majd távoztunk onnan – közben pedig történt, ami történt. A mi szerelmes-földrajzunk főhőse és sarokpontja Budapest! Az ő neve mögött állhatna zárójelben ez az időbeli behatárolás: (1873 november 17 – 1950 január 1). Állhatna, ha nem volna félrevezető. A születés dátuma tény, kétségbevonhatatlan. Ám a másik időpont minden, csak nem a távozásé. Alig a világégés, a határt nem ismerő pusztulás után, valami főnixi csoda pillanata inkább: az újjászületésé! Nagy-Budapest színre lépett! Viszont, ha innen nézzük, visszatekintve tagadhatatlan, hogy Magyarország szívének város-szentháromsága, a csodálatos hármasegység, Budapest életének első korszaka ezzel véget ért.
Az elmúlt három évben ezen a távon kísértük végig kedves városunk sorsát. E szemle végére érve kívánkozik az összegző áttekintés. Honnan indultunk, mivé lettünk (’annyi vihar közt, oly sok viszály után’).
Komoly és hosszadalmas előkészületek, alkuk és egyeztetések nyomán 1870 június 16-án terjesztette a képviselőház elé Házmán Ferenc Wahrmann Mórral közös indítványát: határozzák el Pest és Buda egyesítését, egyúttal alkossanak külön törvényt az így előálló székesfővárosról! Ezen aztán volt mit vitatkozni, félni, Béccsel egyeztetni, biztosítékot követelni – el is tartott két esztendeig, mire az 1872. évi XXXVI. tc. megszületett!
E „Fővárosi törvénynek” nevezett joghely első paragrafusa kimondja, hogy „Buda és Pest sz. kir. Fővárosok, valamint Ó-Buda mezőváros és a Margitsziget, ez utóbbiak Pest vármegyéből kikebeleztetvén. Buda-Pest főváros név alá egy törvényhatósággá egyesíttetnek.” Továbbiakban leszögezi, hogy „mint önálló törvényhatóság gyakorolja az önkormányzatot… foglalkozik egyéb közérdekű, sőt országos ügyekkel…” A harmadik paragrafus pedig azt, hogy „önkormányzati jogánál fogva a főváros saját belügyeiben önállólag intézkedik, határoz és szabályrendeletet alkot, s határozatait és szabályrendeleteit saját közegei által hajtja végre…” Igen lényeges részletesen felidézni a fenti tényeket, hiszen ezek mentén egy, a polgári demokrácia fejlett állapotát gyakorló város állt fel Európa szívében. (Meglehetősen abszolutisztikus, konzervatív birodalmi környezetben létrejöhetett egy autonóm szuverén alakulat közel liberálisan demokratikus szellemben!)
Bíztatóak voltak tehát az előzmények: 1873 november 17-án egyesült is a három város Budapest néven (már kötőjel nélkül). A Magyar Királyság újsütetű székesfővárosa a Duna két partján terült el 207 négyzetkilométeren és 296 867 lakosa volt. Belső közigazgatása 10 - 3 budai és 7 pesti - kerületre (eleinte elöljáróságra) tagozódott.
A remélt mértéket is sokszorosan meghaladó, robbanásszerű fejlődés következett! A sokak szemében túlmerész, felelőtlenül túlméretezett első városegyesítés hamar szűkkeblű félmegoldásnak kezdett tűnni. Több területen, elsősorban a közbiztonság, a közrend és a kommunális szolgáltatások szervezése vonatkozásában mutatkoztak egyre komolyabb nehézségek. Növekvő terhet jelentett ezeket feloldani az agglomeráció bevonása nélkül. Budapest még nagykorú sem lett volna, amikor a szomszédban, Bécs egy huszárvágással hasonló gondjai fölébe kerekedett! Nagyralátó reform keretében 1890-ben létrehozták Nagy-Bécset! Ötvenegy környező települést – falut, kisvárost – a császárvároshoz csatoltak. Előállt lényegében a mai világváros. Az arányok érzékeltetésére: már akkor 1.364,548 lakossal. Adott volt tehát az elmélet és a gyakorlat számára is a példa, egy bevált, működő megoldás. Ráadásul többé-kevésbé ’idehaza’, a Monarchián belül.
A város holdudvarának Budapesthez csatolására az első hivatalos javaslatot Pest vármegye terjesztette a miniszterelnök elé 1902 márciusában: úgy vélték, a közbiztonság máshogy nem fenntartható. Ekkor a városi rendőrség államosítását követően a főváros és környéke egységes közbiztonsági szervezetet kaphatott. A javaslatot ezért sem gondolták tovább.
Míg komolyabban, polgármesteri programbeszédben meghirdetett célként nem került az asztalra. Nagy-Budapest megteremtése Bárczy István színrelépésével 1906-ban, maga lett az ’örök nagy álom’. Bárczyt, az Aranypolgármestert Harrer Ferenc alaposan kidolgozott tanulmánya győzte meg, hogy nem áll más út a város fejlődése előtt. Ez vezetett két év múlva a Bárczy-Harrer tervezet kidolgozásához és a közgyűlés elé bocsátásához. Végtelen viták, kormányválságok és a Nagy Háború azonban mindent felülírtak. (Pedig a javaslattevők felkészültségét és rátermettségét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy főbb vonalaiban a három évtized múlva megvalósított koncepciót vetítették előre!)
Az élet öntörvényű menetét nem lehet életidegen szabályozással felülírni. Olyan ez, mint a folyamok végleges medrének ön-kimunkálása az érintetlen vadonban! A városfejlesztés meghatározását is, a halogató-hezitáló hivatalnokon átlépve, felülírta a gyakorlat. A forradalmak, Trianon traumájából ébredve Budapest nyomban szemben találta magát az igazából soha meg nem hozott Fővárosi Törvény hiányosságaival, a nagyváros és az agglomeráció egymásrautaltságának anomáliáival. Bár benne volt a levegőben Nagy-Budapest létrehozása, de ’komolyabb kérdések’ rendre előrébb tolakodtak. A soros munkákat azonban végezni kellett, s hogy hatékony lehessen, a Fővárosi Közmunkák Tanácsa hatáskörét a húszas évek végére kiterjesztették „Budapest szoknyájára”, az elővárosi gyűrűre. A városrendezés és tervezés már a maga Nagy-Budapestjén dolgozott!
(folytatjuk)
A nagy álom megálmodói: Bárczy István, az aranykor polgármestere, főpolgármestere, aki először felvetette
A nagy álom megálmodói: Szendy Károly polgármester, aki tervét végrehajthatóan összefoglalta