Ugyanazokban a gyors változásokban, a melyek a fővárost magát átalakították, idomúlt át a várossal együtt a budapesti élet is.

Elmúlt a hajdani jurátus világ hírhedett kávéházaival, a „Zrinyi”-vel és „Két pisztoly”-lyal együtt, a mokány táblabíró-alakok, a rendkivűliségeikről nevezetes főurak, kik közűl egy Sándor Móricz gróf alakját egész lovas-legendakör emeli ki; – aztán a haladással ellenséges lábon álló öreg nyárspolgárok, meg azoknak az ivadéka: a czéhes polgárhad, mely Úrnapján templomi zászlókkal, puskával, csákósan, egyenruhásan járta be a fő útczákat saját zenekarával, mely a pesti polgárindúlót harsogtatta. Maga az indúló is el van már felejtve, pedig egyike volt a legszebb harczias daloknak. A mai fővárosi képviselőtestület négyszáz és egynehány tagjában senki sem találná föl az ötven évvel ez előtti typusokat.

Az új találmányok és intézmények korában egész, hajdan híres, néposztályok elmúltak. A hajósok, ezüst gombos mentéikben, kik az Alföldről szállíták föl a gabonát lóvontatta hajókon; a gyors parasztok, kik négylovas szekereikkel tartották fenn Budapest és Bécs között a közlekedést; a gazdag görögök, kik a belkereskedést tartották kezeikben; a révészek, kik télvíz idején a két város közötti átjárást lehetővé tették mulatsághoz hasonló „luláj machen” jégsportjukkal, nyáron pedig az átjárást könnyítették meg a sietőknek; a „Donauwasser”-es emberek, kik a lakosságot hangos kiabálással figyelmeztették a friss dunai moslék beszerzésére; azután az ürmös borukról és gorombaságukról híres korcsmárosok, – mind, mind eltűntek.

A gorombaság különben virtus számba ment hajdanta s a pálmáért több néposztály versenyezett. Ha a művelt körökben valakit figyelmeztetni akartak a nyers modorára, azt mondták neki, hogy „te vagy a harmadik!” Tudniillik, hogy az elismert leggorombább embernek volt följegyezve a 37-es fiakker; – utána következett másodiknak a színház pénztárnoka; – negyedik volt a Sauwirth; – a közbenső harmadik hely fönn volt tartva a jó barátnak. Ez is elmúlt már. Fiakker, pénztárnok, korcsmáros mind udvarias már; csak a jó barát gorombáskodik még.

Volt azonban még egy superlativus is, mikor két veszekedő ember azzal tetőzte be a verbalinjuriát, hogy „Du Jurat!”

Maguk a híres pesti vásárok is elhalaványúltak már, melyek még harmincz évvel ez előtt is festői életképet alkottak a fővárosban. A város legnépesebb tágas útczái két oldalt végig be voltak építve vásári bódékkal, melyeknek eszterhéja alatt a bel- és külföld kalmárai kinálták a portékáikat, kiki a saját nemzeti viseletében. Ma már minden nap vásár van, s a világ minden árúczikke pompás kirakatú boltokban kinálkozik; útczai bódék nincsenek többé.

S nem sok idő fog bele telni, hogy Budapest elveszíti egyik legfestőibb sajátosságát: a dunaparti gyümölcs- és baromfivásárt is, mihelyt az új közárucsarnokok életbe lépnek.

Az új intézmények átalakítják nemcsak a néposztályokat, hanem azoknak a szokásait és jellegét is; a „dame de Halle” egészen más lesz, mint a vitorlavászon ernyő alatt forró nyárban s csikorgó hidegben egyaránt virúló orczájú, mintatermetű kofa-asszonyságok voltak!

Azt is meg kell említenünk, hogy még e század két első évtizedében Budapest lakossága nagy részben német volt; Buda egy részében pedig rácz is. A magyarságot csak nehány iparos s a megyei birtokosok és tisztviselők tették, meg a dicasterialis hivatalnokok; ezek mellett a nemes ifjúság, a királyi táblai jegyzők magyar ruhában s karddal az oldalukon. Csak a harminczas években kezdődött meg a magyarság élénkebb életjeladása. Az 1838-iki árvíz halomra dönté a régi Pest legnagyobb részét. Az újjáépítésben azután már nagy része volt a nemzeti szellemnek s ennek hatása alatt kezdett Pest is (Buda még nem) magyar jelleget ölteni. Az 1848-iki politikai gyors átalakúlás aztán egyszerre átidomítá az egész város szellemét, nemzetiségét. Mindenki magyarnak vallotta magát; egész Budapestnek minden osztálya versenyzett egymással buzgóságban, áldozókészségben a nemzeti ügy iránt. S ezt az általános hangúlatot a bekövetkezett korszak sem tudta megváltoztatni. Az ötvenes években eszközölt népösszeírás szerint Pestnek 166 ezer lakosa közűl 32 ezer volt magyar, 34 ezer német; Budának 50 ezer lakosa közűl 28 ezer német, 7.500 magyar, a többi más faj; de a 17 ezer mózeshitű lakosságnak legnagyobb részét is a némethez lehetett nyelv szerint osztályozni. És mindezen nyomott arány mellett is 1860-ban Budapestről indúlt ki az egész országra a politikai nyilatkozatúl vehető magyar divat; ettől fogva néhány évig lehetett látni minden útczán, minden szalonban a népviseleteknek minden vidékről eltanúlt összes sajátosságait: a fodros, rezgős főkötőket, a gyöngyös pártákat, a csipkés kötényeket, dudoros ingvállakat, fűzött vállderekakat a hölgyeknél; az attilákat, budákat, mentéket, sarkantyús csizmákat a férfiaknál; a darutollas süveg, a czifra szűr, a fürtös guba bejutott a szalonokba is, s azokkal együtt a magyar szó is mind írva, mind mondva, mind énekelve. Ez idő alatt Budapest minden néposztályában valóságos keleties nemzeti jelleget mutatott. Ez négy-öt évig tartott; akkor elmúlt. Divatnak hosszú volt; nemzeti lelkesedésnek rövid! Most már a magyar fővárosban minden osztály olyan öltözetben jár, mint Európa más fővárosi népe. Nemzeti népies ruhát csak ritkaságképen láthatunk.

S a népmulatságok sem bírnak a hajdani eredetiséggel, a minek az okát majd kiderítjük.

A Svábhegynek a leírásánál megkisértjük egy pünkösdi búcsúnak a bemutatását, melyben Budapest egész népélete benfoglaltatott, s mely még tíz évvel ez előtt is nagyban divatozott és valószínűleg ismét újra föl fog elevenedni, mihelyt a főváros átadja a közönségnek mulatozó helyűl az államtól megvásárolt 1.200 holdnyi területű gyönyörű budakeszi erdőt.

Addig azonban a budapesti népkedélyre legélénkebb vonzó ereje továbbra is az eddigi látványosságoknak és rendezett mulatóhelyeknek lesz, milyenek: a színházak, a kiállítások, a múzeumok, a Városliget és Városmajor, a Margit-sziget, az állatkert, a czirkuszok, lóversenyek, corsok, melyeket külön be fogunk mutatni. Sokakat elvon a klubb-élet. Az előkelőbb osztályok kaszinói, klubbjai, a munkások egyesületei, olvasó körei, dalegyletei, tornázó és tűzoltó társaságai mind megannyi központjai a népéletnek, melyek aztán időszakonként megint egy közös nagy góczpontban gyűlnek össze: a képviselő-választások alkalmával. S egy ilyen nagy politikai mozgalom jelenete érdemes lesz arra, hogy mint Budapest népéletének is sajátossága, élethíven be legyen mutatva.

S végűl koronáját képezi a Budapest fővárosi népéletének az a felséges ünnepély, a mely egy emberöltő alatt rendszerint csak egyszer fordúl elő; de akkor aztán a magyar népéletnek minden pompáját és erejét egy napon, egy helyen összpontosítva mutatja be, a minőhöz hasonlót Európának egy fővárosa sem mutathat föl: a magyar király koronázásának ünnepélye.

A Svábhegy és a Zugliget.

A Svábhegy elnevezést a budai hegységnek az a középcsoportja, melyet az Isten-hegy, Vezérhalom, Széchenyi-, Orbán- és Márton-hegy alkot, s a melyekhez még a János-hegyet és Zugligetet számíthatjuk, még Budavárának a törököktűl visszafoglalása idejében nyerte. Itt táboroztak ugyanis a hatezer főből állott sváb segédcsapatok, melyek mind a vár ostrománál, mind a fölmentést erőszakoló nagyvezér hadainak visszaverésénél vitézűl harczoltak.

Hunyadi Mátyásnak is kedvencz helye volt e vidék. Oláh érsek följegyzése szerint itt volt a király vadaskertje, a Nyék, mely három magyar mérföldnyi területet foglalt el, s azon a szép fensíkon a János-hegy alatt még negyven évvel ez előtt is úgy híttak egy óriási hársfát, hogy Mátyás király fája. A Király-kút még ma is őrzi Mátyás emlékét.

Hogy a múlt századokban az egész Svábhegy rengeteg erdőség volt, azt több adat engedi sejteni. Wagner Kristóf egykorú történetíró azt jegyzi föl, hogy a budai hegyeken termő bor a közeli meleg források miatt kéntartalmú. Azok pedig a Svábhegytől távol esnek. De erősebb bizonyíték az, hogy hajdan a városnak a most majdnem egészen száraz Ördög-árok mentén nagy malmai voltak, melyeket a Svábhegyről lefutó Pál-patak vize hajtott.

Beszélő emléke ennek az a svábhegyi mesterséges cisterna, melyet Mátyás király a forrásvizek összegyűjtésére építtetett. Tömör kőépület ez faragott oszlopfejekkel. Csúcsíves az ajtaja, lóhere-alakú az ablaka. A vasajtót, mely a belsejébe vezet, egy akkora kulcs nyitja föl, hogy két ember kell az elfordításához. A belseje pedig egy hosszú, embermagasságnyi folyosót tár föl, mely mélyen behatol a hegyoldalba. Két oldalán tizenhat apró alagút van a sziklába vájva, mely a forrásvizeket egy közös medenczébe gyűjti össze. Innen folyik át a föld alatt a kristálytiszta ivóvíz a „Király kútjába”, a honnan hosszú csővonal vezette föl a vizet, önnyomás útján, a mélyebben fekvő budai vár kútjába. A Mátyás idejebeli vízvezeték égetett agyag-csöveire gyakran rábukannak mai nap is az útcsinálás munkálatai közben. Későbbi időkben ólom, majd öntött vascsövek helyettesíték a régi vízvezetéket. Ma már a Duna látja el az egész Svábhegyet a vízvezeték bőséges forrásával. Megfordúlt a világ! Hajdan a Svábhegy bocsátott alá patakokat; most pedig a hegyre folyik föl a víz!

A krónikák és a romemlékek bizonyítják, hogy a budai hegységnek fényes múltja volt már akkor is, a mikor Nyék volt a neve. Nemcsak Mátyás királynak vadas kertje tette azt nevezetessé, hanem az ájtatosság menedékhelyei is, melyeknek nyomait kő és pergamen ma is őrzi.

A Zúgligetet (Auwinkel) a közelmúltban inkább „Sauwinkel”-nek ismerték Mátyás király Nyékjének vadkanjairól, s az a pompás üde forrás, mely vizével hajdan egy halas-tavat táplált, most is „Disznófő” nevet visel. A budai hegyek és völgyek új elkeresztelése a város rendelkezése folytán a negyvenes években ment végbe, a midőn egy-egy kőpadot állítottak föl a kiválóbb helyeken, s azokra Döbrentei által készített emlékmondatokat véstek; így az Istenhegyen: „Istenhegy volt hajdan e táj nevezete, S újra így hívása Isten tisztelete”, – a Vezérhalmon pedig: „Száznyolczvan év hirdet téged Vezérhalom; Rólad szállt Budára mentő diadalom.” Szent Antal szikláját is ekként nevezték el Vajda-bércznek, Vajda Péter a költő nevéről, kinek ez volt kedvencz tanyája. Ma napság a Zugliget a legpompásabb nyaralókkal van beépítve, melyeket díszkertek, gyümölcsösök körítenek. Kényelmes vendéglők: a „Fáczán”, „Szarvas”, „Disznófő” legkedvesebb mulató helyei a fővárosi közönségnek. Az egész Zugliget mellékvölgyeivel, a Csillag- és Harangvölgygyel egy darab Svájcz a budai hegyek közt, mely a főváros környékének legfestőibb része.

Innen hajdan meredek erdei ösvény, most már kényelmes kőút vezet föl a kimagasló János-hegyre, melynek vulkán alakú erdőfedte kúpjához csak gyalog lehet fölmenni. Hajdan e hegy tetején Szent János szobra emelkedett; innen a hegy elnevezése; jelenben egy magas toronyszerű gloriette koronázza, melynek erkélyéről fölséges kilátás nyílik a Duna két partján elterűlő kettős fővárosra, a tornyos helységekkel rakott tengersíma alföldi rónára, a helységekkel tarkálló Csepel-szigetre. Keletnek a Lipótmező tűnik föl az elmebetegek menedékének nagyszabású épületeivel

.

Éjszak és nyugat felé egy végtelen rengeteg terűl el a János-hegyen túl, melynek erdőpalástja egyik hegyhátról a másikra borúl át. Ennek az árnyékos útjai vezetnek el a Mária Remetéhez, a Makkos Máriához, a Szép Juhásznéhoz, a Pálosok kolostorához.

(folytatjuk)

Az írás  és az illusztrációk Az Osztrák-Magyar Monarchia Irásban és Képben c. könyvsorozat (kiadás éve 1881-1906) Budapest kötetében jelent meg.

Ossza meg a bejegyzést