Miről is van szó? Természetesen egy versről. Illetve egy vers kapcsán a… – de ne szaladjunk ennyire előre!
Kányádi Sándor:
Kuplé a vörös villamosról
avagy abroncs nyolc plusz két pótkerékre
holtvágányra döcögött végül
a kopott vörös villamos
kalauz és vezető nélkül
döcögött holtvágányra végül
a kopott vörös villamos
nem volt rakva virágos néppel
bezzeg amikor érkezett
bíborló színben sok beszéddel
meg volt rakva virágos néppel
bezzeg amikor érkezett
vöröslött de amint utólag
utólag minden kiderül
bíborát nem a pirkadó nap
vértől vereslett mint utólag
utólag minden kiderül
mint a görög tragédiában
belül történt mi megesett
a színen csak siránkozás van
mint a görög tragédiában
belül történt mi megesett
hát sic transit gloria mundi
a dicsőség így múlik el
honnan lehetett volna tudni
hogy sic transit gloria mundi
a dicsőség így múlik el
s így állunk ismét mint az ujjunk
sok hite-volt-nincs nincstelen
a magunk kárán kell tanulnunk
ismét itt állunk mint az ujjunk
sok hite-volt-nincs nincstelen
s tülekedünk egymásnak esve
ha jön a volt-már villamos
sárgára avagy zöldre festve
tülekedünk egymásnak esve
ha jön a volt-már villamos
félre ne értsd a dalom testvér
nem sirató csak szomorú
nem szeretném ha lépre mennél
félre ne értsd ismétlem testvér
nem sirató csak szomorú
(Mellékdal a pótkerekekre)
de holtvágányra döcögött-e
vajon a veres villamos
eljárt-e az idő fölötte
és holtvágányra döcögött-e
vajon a veres villamos
s nem lesz-é vajon visszatérte
boldog aki nem éri meg
halomra halnak miatta s érte
most is s ha lenne visszatérte
boldog aki nem éri meg
(1992)
Kányádi Sándor (1929 – 2018)
A Költészet Napja küszöbén, talán nem szentségtörés egy közimert művet a tények világa felől szemügyre venni. Mindenekelőtt vegyük sorra, a vizsgálódás eredményessége érdekében kit és mit kell megidéznünk.
A költészet oldaláról kétségkívül Kányádi Sándort. A valóság (a történelem?) képviseletében Schwalb Lászlót. És nem utolsó sorban a körülményeket és a tárgyi feltételeket biztosító nagyvállalatot, a BEVV-t. A megjelenített időre is érdemes szót vesztegetni – annyira kézenfekvő a közelmúlt félvilágnyi sorsfordulatára érteni a versben elhangzottakat. Pedig a 20. századot keretbe foglaló két nagy összeomlás vetül egymásra a szinte táncolva szaladó sorokban. (A Nagy Háborút követő álbékétől a kommunizmus kísérletének kudarcáig.)
Szóval: a vers a magyarnyelvű irodalom utóbbi évtizedeinek egyik ismert és sokat idézett alkotása. A játékosan súlyos szöveg átütő sikerét nyilván sokban segítette Gryllus Dániel telitalálatú zeneszerzői hozzájárulása, a Kaláka együttes pompás tolmácsolása (1994).
Kányádi Sándor (1929 – 2018) az elmúlt század utolsó harmadának Európán túl is ismert, népszerű és jelentős magyar költője. Lelkes ifjú pártmunkásból tehetsége és tapasztalata révén lett „Erdély Petőfije”. Vörös villamosa, ’amikor érkezett, bíborló színben sok beszéddel és meg volt rakva virágos néppel’, még ő is az utasa volt.
Legújabb-kori irodalomtörténetünk figyelmét sem kerülte el a mű. Kötetre való elemzés, értékelés, recenzió témája lett, doktori disszertáció is készült belőle igen hamar. Mondhatni összegzi a vélekedéseket és az elismerést Fenyő D. György Az allegorikus költészet dicsérete című dolgozatában. „A vörös villamos: a kommunizmus eszméje és gyakorlata. A szocialista társadalom… A vers allegória, annak egyértelműsége nélkül. Tragédiáról beszél, de látszólag elkenve a tragédiát. Csak egy villamosról szól, abroncsokkal és pótkerekekkel.”
(Közbevetve: Az allegória /görög: allégorein, „mást mondani”/ a metafora kiterjesztése, olyan szókép, melynek segítségével az ábrázolt események, személyek vagy elvont fogalmak kapnak egy második, rejtett jelentést, értelmezést. Az allegória lehet epizód, rövid betét, de végigvonulhat akár egy mű teljes egészén is.)
Szóval: allegória. Ma már (és kissé felületesen közelítve) - talán. Ám 105 éve még maga volt a súlyos, kattogva döcögő valóság!
Akkor, a tanácsköztársaság napjaiban jutott komolyabb szerephez a nevét közben Sajóra magyarosító Schwalb László (1877 – 1943). (Nincs különösebb jelentősége, mégis érdekes, hogy Schwalb, ahogy ötven évvel később Kányádi is, a nagy román álom földjéről érkezett…) Sajót a József Műegyetem avatta gépészmérnökké, és egykettőre a vasút, azon belül is a városi kötöttpálya keresett szakembere lett. Vezető állásokat töltött be annak ellenére, hogy elkötelezett baloldali, munkásszervező, a Galilei-kör oszlopa volt. 1918 novemberében 2-án Károlyi kormánya a villamos-cégeket és a helyiérdekű vasút vállalatait birtokba vette és a fővárosra bízta. A tömegközlekedés addigi hat „zászlóshajója” egy szupercégben egyesült. (Ínyencek kedvéért: a BKVT, a BHÉV, a BURV, a BLVV, a BVKV és a FJFVV formálisan csatlakozott az addig is létező, a főváros tulajdonában lévő BEVV-hoz, a Budapesti Egyesített Városi Vasutak-hoz – hogy a beígért talányos betűszót is feloldjuk.) Ennek a közhangulat, az államvédelem, a gazdasági élet szempontjából egyaránt meghatározó intézmények volt a gyakorlati vezetője: főmérnöke, majd kormánybiztosa Sajó László.
És elérkeztünk a pillanathoz, amikor a vörös villamos, sőt: a Vörös Villamosok színre léptek. Előbb a földhözragadt valóságban, hét évtizeddel megelőzve irodalmi mennybemenetelüket! 1919 május elseje méltó megünneplésére készülve Sajó „a kelenföldi főműhelyben 21 villamos kocsit, az Aréna-úti főműhelyben pedig további nyolcat vörösre festtet és ’Világ proletárjai egyesüljetek!’ felirattal láttat el, miáltal a vállalatnak százezer koronát meghaladó kárbaveszett költséget okoz” – miként az a később a főmérnök ellen lefolytatott fegyelmi eljárás jegyzőkönyvében olvasható! Azt külön bűnéül rótták fel, hogy e szerelvényeket menetrendi időn kívül, üresen is járatta a Nagykörúton, propaganda céljából. (Megjegyzendő, hogy ezt nem látszik igazolni a proletárdiktatúra képi hagyatéka: kizárólag utasokkal teli vörös villamosokról maradtak ránk felvételek…)
Talán érdemes még Sajó László másik majdnem-történelemalakító szereplését megemlíteni. A tanácshatalom az augusztus elsejei szolnoki vereséget követően összeomlott. A csak kicsit szerencsétlenkedő román csapatok 3-án már Pest határát járták. Dr. Harrer Ferenc, mint a főváros (első al)polgármestere és Sajó László kormányzótanácsi megbízott a Jászberényi útra elébe ment a rendezetlenül érkező román csapatoknak. A város harcok nélküli átadásáról, a vagyon- és életbiztonság különböző garanciáiról kívántak tárgyalni. Azonban paródiát közelítő huzavonákon túl érdemi tárgyalásokig nem jutottak. A város átadása nem történt meg, garanciákat sem sikerült kieszközölni, nem írtak alá semmit. Még alkudoztak, amikor az erről talán nem is tudó román bakák már a
Kálvin téren jártak… Sajót pedig egy évtizednyi csehszlovákiai, majd romániai munkásmozgalmi ténykedés és némi börtön után 1931-ben befogadta a Szovjetunió. Különféle vezető műszaki állásokat töltött be, míg a háború alatt, 1943-ban Asztrahán közelében meg nem halt.
Mindezektől, peresze, a Vörös villamos még allegória marad. A valóság és a művészet egymáson való számon kérhetősége – szerencsére – nem oda-vissza és nem kényszerzubbonyként működik. Hogy ismerte-e Kányádi a Vörös villamos tanácshatalmi epizódját? Végső soron lényegtelen. A válasz mit sem változtatna versének torokszorító üzenetén.
Képek:
Egy klasszikus „6-os” a Nagykörúton 1919 koranyarán. A „Világ proletárjai egyesüljetek!” felirat jól olvasható. Azt viszont, hogy piros, kénytelenek vagyunk hozomra elhinni – hiába, az évszázados fotódokumentumok már csak ilyenek…
Kányádi padja a 3-as Metró Arany János Utcai megállójában és felette az olykor eltűnő tábla
Gryllus Dániel és Kányádi Sándor – együtt egy lemezborítón
